18

Juszuf beugrott egy sor fűszereshordó mögé, Ezio pedig azonnal követte.

— Falra festettük az ördögöt, és már itt is van! — suttogta Juszuf. Felemelte a fejét, és látta, hogy a tér túloldalán egy fegyveres újratölti a muskétáját.

— Úgy látszik, bizánci barátaink nem szeretik, ha bámulják őket.

— Elintézem a muskétást — mondta Juszuf. Miután felmérte a célpont távolságát, előhúzott egy dobókést a hátán viselt hüvelyből. Hibátlan mozdulattal áthajította a téren. A kés háromszor is megperdült a levegőben, mielőtt célba talált, mélyen a fegyveres torkába mélyedt, pont akkor, amikor újra lövésre emelte a puskáját. Társai közben már kivont karddal rohantak feléjük.

— Nincs hová futnunk — húzta elő Ezio is a handzsárját.

— Máris eljött a tűzkeresztség ideje. Pedig csak most érkeztél. Çok üzüldüm.

— Ne is törődj vele — válaszolta Ezio nevetve. Annyit már tudott törökül, hogy bajtársa azt mondta, sajnálja.

Juszuf is előrántotta a saját kardját, és együtt ugrottak elő rejtekhelyükről a rájuk rontó ellenség felé. Könnyebb ruházatot viseltek, mint három támadójuk, amiből kifolyólag védtelenebbek, de mozgékonyabbak voltak. Ahogy összecsapott az első bizáncival, Ezio hamar felismerte, hogy kiválóan edzett harcossal van dolga. Ő pedig még nem szokta meg a handzsár használatát.

Juszuf harc közben is folytatta a tréfálkozást. Ám számára ismerős volt ez az ellenség, ráadásul jó tizenöt évvel fiatalabb lehetett Eziónál.

— Az egész város az üdvözlésedre siet. Előbb a helytartói, mint én, most pedig a patkányok!

Ezio a vívásra összpontosított. Eleinte gyengén ment neki, de gyorsan ráhangolódott a könnyű, rugalmas kardra, és rájött, hogy a görbe penge hihetetlen mértékben erősíti a csapásait. A mentorára figyelő Juszuf egyszer-kétszer hasznos utasításokat kiáltott neki, aztán pedig tiszteletteljesen tekintett rá.

— Inanilmaz! Igazi mestermunka!

Ám ezzel egy pillanatra lankadt a figyelme, mire az egyik bizáncinak sikerült átvágnia a szövetet a bal karjánál, és megsebesítette az alkarján. Akaratlanul is hátrahőkölt, ellenfele pedig továbbvitte a támadást. Ezio vadul ellökte a saját ellenfelét, és barátja segítségére sietett. Juszuf és a bizánci közé ugorva a bal karján viselt védőpánttal elhárította a végzetesnek ígérkező csapást. Ez a mozdulat eléggé elbizonytalanította a bizáncit ahhoz, hogy Juszuf visszanyerje az egyensúlyát, és most ő védte meg Ezio hátát egy másik zsoldostól. Halálos sebet ejtett a támadón, miközben Ezio végzett a másikkal. Az utolsó bizánci, egy nagydarab ember, akinek az állát mintha kőből faragták volna, most először tűnt határozatlannak.

— Teşekkür ederim — zihálta Juszuf.

— Bir şey değil.

— Hát már a nyelvekhez is értesz?

— Nos, legalább a „köszönöm”-öt és „szívesen”-t megtanultam a baggala fedélzetén.

— Vigyázz!

A bizánci óriás üvöltve rontott rájuk, egyik kezében hatalmas kardjával, a másikban egy buzogánnyal.

— Allahra, én meg már azt hittem, hogy elmenekül — lihegte Juszuf. Félreugrott, és elgáncsolta a támadót, akit a lendülete továbbvitt. Előrebukott, és keményen nekizuhant az egyik fűszereshordónak, fejjel az illatos sárga porba, aztán pedig már ott hevert mozdulatlanul.

Ezio körülnézett, megtörölte a kardját, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. Juszuf követte a példáját.

— Különleges a technikád, mentor. Csupa csel, semmi támadás. Látszólag. De amikor lesújtasz...

— Úgy gondolkodom, mint a mongúz... az ellenfelem a kobra.

— Frappáns hasonlat.

— Igyekszik az ember.

Juszuf ismét körbenézett.

— Mennünk kell. Ennyi mulatság elég egy napra.

Alig hagyták el a szavak az ajkát, amikor bizánci zsoldosok egy újabb csapata fordult be a térre, minden bizonnyal a küzdelem lármája vonzotta oda őket.

Ezio azonnal készen állt, és már újra elő is rántotta a kardját.

Ám a tér másik oldala is megtelt katonákkal, akik más uniformist viseltek: kék zubbonyt és sötét, kúp alakú nemezkalapot.

— Várj! — kiáltotta Juszuf. Az újonnan érkezők ugyanis a zsoldosokra támadtak, hamarosan visszakozásra kényszerítették és üldözőbe vették őket.

— Ezek igazi oszmán katonák voltak — mondta Juszuf, Ezio kérdő tekintetét látván. — Nem janicsárok, azokat az elitcsapatokat majd felismered, amikor meglátod őket. De minden oszmán katona különösen gyűlöli ezeket a bizánci gazfickókat, ami előnyére válik az orgyilkosoknak.

— Milyen előnyünk származik ebből?

Juszuf széttárta a kezét.

— Ó, hát kevés. Ők is megölnek, ha nem tetszik nekik, ahogy rájuk nézünk, akár a bizánciak. Azzal a különbséggel, hogy az oszmánok utólag sajnálkoznak miatta.

— Igazán megható.

Juszuf vigyorgott.

— Valójában nem annyira rossz a helyzet. Évtizedek óta most először erős itt a jelenlétünk nekünk, orgyilkosoknak. Nem mindig volt ez így. A bizánci császárok alatt levadászták és helyben kivégezték a mieinket.

— Erről mindent tudni akarok — mondta Ezio, ahogy ismét elindultak a Testvériség főhadiszállása felé.

Juszuf megvakarta az állát.

— Nos, az öreg császár, Kónsztantinosz, ezen a néven a tizenegyedik, csak három évig uralkodott. Erről a mi Mehmet szultánunk gondoskodott. De mindenki azt mondja, hogy Kónsztantinosz nem volt olyan rossz. A legutolsó római császár volt az ezeréves dinasztiából.

— Kímélj meg a történelemleckétől — szakította félbe Ezio. — Azt akarom tudni, hogy most mivel állunk szemben.

— Mindenesetre mire Mehmet elfoglalta a várost, nem maradt belőle szinte semmi, ahogy a régi Bizánci Birodalomból sem. Még azt is beszélik, Kónsztantinosznak annyira elfogyott a pénze, hogy a palástján üvegmásolatokkal kellett helyettesítenie a drágaköveket.

— Vérzik érte a szívem.

— Bátor ember volt. Elutasította a szabad elvonulásra vonatkozó ajánlatot, ha feladja a várost, inkább harcolva halt meg. De a két unokaöccsében nem volt meg ugyanez a lelkierő. Az egyik már pár éve meghalt, de a másik... — Juszuf elmerengett.

— Ellenünk van?

— Még szép. És az oszmánok ellen is. Illetve legalább az uralkodóik ellen.

— Hol van most?

Juszuf tétovának látszott.

— Ki tudja? Talán valahol száműzetésben? De ha még él, biztos mesterkedik valamiben. — Egy pillanatra elhallgatott. — Azt beszélik, egy időben egy húron pendült Rodrigo Borgiával.

Ezio elkomorodott a név hallatára.

— A spanyollal?

— Azzal bizony. Akivel aztán te végeztél.

— A saját fia ölte meg.

— Hát, sosem voltak éppenséggel egy Szent Család, ugye?

— Folytasd.

— Rodrigo közel állt egy Dzsem nevű szeldzsukhoz is. Titokban tartották, és mi, orgyilkosok is csak jóval később szereztünk tudomást róla.

Ezio bólintott. Ő is hallotta a történetet.

— Ha jól emlékszem, Dzsem amolyan kalandorféle volt.

— A jelenlegi szultán egyik testvére volt, de az ő foga is fájt a trónra, így hát Bajazid kidobta. Amolyan házi őrizetbe került Itáliában, ott barátkozott össze Rodrigóval.

— Emlékszem — vette át Ezio a történet fonalát. — Rodrigo úgy vélte, a saját céljaira tudja felhasználni Dzsem Konstantinápoly uralmára irányuló törekvéseit. De tizenöt évvel ezelőtt Capuában a Testvériségnek sikerült meggyilkolnia Dzsemet. Így aztán ennek a kis tervnek lőttek.

— Nem mintha köszönetet kaptunk volna érte.

— Nem a köszönetért végezzük a feladatunkat.

Juszuf fejet hajtott.

— Tudom a leckét, mentor. De el kell ismerned, hogy egész szép munka volt.

Ezio nem válaszolt, így Juszuf pillanatnyi csend után folytatta.

— A két unokaöcs, akit az előbb említettem, Kónsztantinosz másik öccsének, Tamásnak a fia volt. Őket is száműzték, az apjukkal együtt.

— Miért?

— Ki hinné... hát Tamás is meg akarta kaparintani az oszmán trónt. Ismerős valahonnan?

— Nem Borgia ennek a családnak a neve?

Juszuf elnevette magát.

— Nem, hanem Palaiologosz. De igazad van, szinte egyformák. Dzsem halála után a két unokaöcs meghúzta magát Európában. Az egyikük ott maradt, megpróbált sereget toborozni, hogy bevegye Konstantinápolyt, de persze kudarcot vallott, és ahogy már említettem, hét vagy nyolc évvel ezelőtt örökös és egyeden fillér nélkül halt meg. De a másik... Nos, ő visszatért, lemondott minden császári ambícióról, bocsánatot nyert, és egy időben a tengerészetnél szolgált. Utána viszont úgy tűnt, luxusban és nőcsábászként akarja élni az életét.

— És most eltűnt?

— Annyi biztos, hogy nyoma veszett.

— A nevét lehet tudni?

— Több nevet is használ... de nem tudtuk megismerni az igazit.

— De most mesterkedik valamiben.

— Igen. És kapcsolatban áll a templomosokkal.

— Figyelnünk kell rá.

— Ha előbukkan, tudni fogunk róla.

— Hány éves?

— Azt mondják, Mehmet hódításának az évében született, ami azt jelenti, hogy csak pár évvel lehet idősebb nálad.

— Akkor még lehet benne kurázsi.

Juszuf végigmérte Eziót.

— Ha belőled indulunk ki, egészen biztosan. — Körülnézett. Időközben elértek a város szívébe. — Már majdnem ott vagyunk. Erre!

Bekanyarodtak egy szűk utcába, ami homályos, hűvös és árnyékos volt a napsütés ellenére, amely sikertelenül próbált behatolni az utca két oldalán húzódó épületek közé. Juszuf megállt egy ártalmatlannak látszó, zöldre festett kis ajtónál, és felemelte a sárgaréz kopogtatót. Jelzésszerűen kopogtatott, de olyan halkan, hogy Ezio nem is hitte, odabent meghallhatják. Ám az ajtót pillanatokon belül tágra nyitotta egy széles vállú, keskeny derekú lány, aki a zubbonya övének a csatján az orgyilkosok jelvényét viselte.

Ezio egy széles udvaron találta magát, amelynek a sárga falain zöld szőlőindák futottak végig. Fiatal férfiak és nők kis csoportja gyűlt itt össze. Tiszteletteljesen bámultak Ezióra, mire Juszuf színpadias mozdulattal felé fordult, és így szólt:

— Mentor, köszöntsd hát a tágabb családodat!

Ezio előrelépett.

— Salute a voi, Assassini! Megtisztelő jó barátokra lelni ily távol az otthonomtól. — Elszörnyedve tapasztalta, hogy könnyekig meghatódott. Talán ez elmúlt pár óra feszültsége hatott rá, és még mindig kimerült volt az utazástól.

Juszuf az Orgyilkos Testvériség Konstantinápolyi Páholyának többi tagjához fordult.

— Látjátok, barátaim? Mentorunk nem szégyelli a könnyeit a tanítványai előtt.

Ezio kesztyűs kezével megtörölte az arcát, és elmosolyodott.

— Ne félj, nem válik szokásommá.

— Mentorunk alig pár órája tartózkodik a városban, és máris híreink vannak — folytatta Juszuf elkomorodva. — Az idevezető úton ránk támadtak. Úgy tűnik, a zsoldosok megint mozgásba lendültek. Így hát — három férfira és két nőre mutatott — ti, Dogan, Kaszim, Hejreddin, valamint Evraniki és Irini, induljatok azonnal, és nézzetek körül alaposan a közelben!

Az öt orgyilkos hang nélkül felállt, és távozáskor meghajoltak Ezio előtt.

— A többiek térjenek vissza a munkájukhoz! — parancsolta Juszuf, mire a fennmaradó orgyilkosok szétszóródtak.

Miután magukra maradtak, Juszuf aggódva fordult Ezio felé.

— Mentorom! Fegyvereid és páncélod felújításra szorul, és ha szabad ilyet mondanom, a ruházatod szánalmas állapotban van. Mi segítünk, de nagyon kevés a pénzünk.

Ezio mosolygott.

— Ne félj, arra nincs szükségem. És inkább gondoskodom saját magamról. Ideje egyedül körbenéznem a városban, hogy átérezzem a lüktetését.

— Nem pihennél le előbb? Egy frissítőt?

— A pihenés ideje akkor jön el, ha végeztünk a feladatunkkal. — Ezio elhallgatott. Kicsatolta a táskáit, és elővette a törött rejtett pengét. — Van a városban olyan kovács vagy fegyverkészítő, aki elég ügyes és megbízható ahhoz, hogy megjavítsa?

Juszuf felmérte a kárt, majd lassan, sajnálkozva ingatni kezdte a fejét.

— Tudom, hogy ez az eredeti pengék egyike, amelyet az apád által megszerzett kódexből, Altaïr utasításai alapján készítettek, és meglehet, hogy a kérésedet lehetetlen teljesíteni. Ám ha nem lehetséges, gondoskodunk róla, hogy ne járj fegyvertelenül. Addig is hagyd nálam a fegyvereidet, mármint azokat, amelyekre most nincs szükséged, megtisztíttatom és kifenetem őket. Visszatérésedkor pedig tiszta ruhával várunk.

— Köszönöm. — Ezio elindult az ajtó felé. Ahogy közelített, az ifjú szőke kapuőr szerényen lesütötte a szemét.

— Azize vezetődül szolgálhat, ha kívánod, hogy elkísérjen, mentorom — javasolta Juszuf.

Ezio visszanézett.

— Nem. Egyedül megyek.